Közös gyökereinktől a közös jövőnk felé
Feltöltve: 2016-03-18
Testvértelepülési pályázatunk keretében 2015 októberében máréfalvi barátaink látogattak el településünkre, idén márciusban pedig egy 22 fős alsómocsoládi küldöttség utazott Erdélyországba.
Március 13-án, Nyergestetőn rövid ünnepség keretében közösen megkoszorúztuk a 2011-ben felállított kopjafánkat, így tisztelegve az 1848-49-es események előtt.
Az 1848-49-es forradalom hulláma Erdélyországon is végig söpört, harcra és szabadságuk megvédésére ösztökélve a székely harcosokat. A Csíkkozmás és Kászonújfalu települések közötti vízválasztón elhelyezkedő Nyergestetőn, 1849. augusztus 1-jén Gál Sándor tábornok Tuzson János alezredes vezetése alatt 200 honvédjére bízta a csatát. A székelyek élethalálharcot vívtak Eduard Clam-Gallas osztrák tábornok vezette osztrák és orosz csapatokból álló ellenséges hadsereg ellen. A kisszámú székely hadsereg, önfeláldozó küzdelmük ellenére vereséget szenvedett egy kászoni származású ember árulásának következtében. A harcosok közül rengetegen életüket vesztették a csatában. Jelenleg a csata helyszínén emlékoszlop őrzi az elesett hősök emlékét. Az emlékművel átellenben, az erdő szélén elhelyezkedő területre, tömegsírba hantolták el az ütközet áldozatait, akiknek emlékét többek közt számtalan kisebb-nagyobb fa- és vaskereszt, valamint sok kopjafa őrzi.
Az utazás során ellátogatott a csoport a parajdi sóbányába, Korondra és Farkaslakára, valamint Homoródfürdőre. A szakmai munka keretében felelevenítettük az októberi találkozón elhangzott, jövőre vonatkozó terveket és ötleteket, valamint tovább gondoltuk a testvértelepülési kapcsolatban rejlő lehetőségeket.
Március 15-én küldöttségünk is részt vett a máréfalvi ünnepségen, ahol közösen emlékeztünk a harcokban elesett katonák, hősök tiszteletére állított emlékmű előtt.
Kányádi Sándor: Nyergestető
Csíkországban, hol az erdők
zöldebbek talán, mint máshol,
ahol ezüst hangú rigók énekelnek a nagy fákon,
s hol a fenyők olyan mélyen kapaszkodnak a vén földbe,
kitépni vihar sem tudja másképpen, csak kettétörve,
van ott a sok nagy hegy között egy szelíden, szépen hajló,
mint egy nyereg, kit viselne mesebeli óriás ló.
Úgy is hívják: Nyergestető; egyik kengyelvasa: Kászon,
a másik meg, az innenső, itt csillogna Csíkkozmáson.
Nemcsak szép, de híres hely is, fönn a tetőn a nyeregben
ott zöldellnek a fenyőfák egész Csíkban a legszebben,
ott eresztik legmélyebbre gyökerüket a vén törzsek,
nem mozdulnak a viharban, inkább szálig kettétörnek.
Évszázados az az erdő, áll azóta rendületlen,
szabadságharcosok vére lüktet lenn a gyökerekben,
mert temető ez az erdő, és kopjafa minden szál fa,
itt esett el Gál Sándornak száznál is több katonája.
Véres harc volt, a patak is vértől áradt azon reggel.
Támadt a cár és a császár hatalmas nagy hadsereggel.
De a védők nem rettentek – alig voltak, ha kétszázan -,
álltak, mint a fenyők, a harc rettentő vad viharában.
Végül csellel, árulással délre körülvették őket,
meg nem adta magát székely, mint a szálfák, kettétörtek.
Elámult az ellenség is ekkora bátorság láttán,
zászlót hajtva temette el a hősöket a hegy hátán.
Úgy haltak meg a székelyek, mind egy szálig,
olyan bátran, mint az a görög háromszáz
Termopüle szorosában.
Nem tud róluk a nagyvilág,
hőstettükről nem beszélnek,
hírük nem őrzi legenda,
dicsőítő harci ének,
csak a sírjukon nőtt fenyők,
fönn a tetőn, a nyeregben,
s azért zöldell az az erdő
egész Csíkban a legszebben.
